Végtelenül szánom azokat az embereket, akik tudatlanul, habzó szájjal ordibáltak Vona Gábor londoni fórumán. Viszont náluk jobban csak azokat szánom, akik tudták, min vesznek részt, s azzal is tisztában voltak, melyik magyar politikus képviselte Magyarország egyik legvállalhatatlanabb parlamenti pártját. És persze mindezt csillogó szemekkel, áhítattal tették.
Nekem évek óta szimpatikus a Jobbik Magyarországért programjának nagy része, de ez minden. A radikális párt legegyszerűbben fogalmazza meg az országunk valós gazdasági, társadalmi problémáit. Egy baj van. Ahogy kiér a Jobbik az utcára, esetleg a Parlamentben kinyitja egy-egy képviselőjük a száját, máris olyan érzésem van, mintha kizárólag a magyar társadalom papucsállatkáihoz szólnának.
Plakátokon, kampányvideókban, vagy az interneten kevéssé mutatja magát radikális pártnak a Jobbik. Ilyenkor olyanokat is megfognak a látott, hallott mondatok, akik enyhén szólva sem nevezhetők radikálisnak. Távol áll tőlük, hogy a kocsijuk hátuljára tapasszák a Nagy-Magyarország-matricát, hogy lebuzizzák a Nemzeti Színház volt igazgatóját, de még arra sem vetemednek talán, hogy "belezsidózzanak" a Holokauszt emlékév sötét, hideg éjszakájába.
Viszont a párt szavazóinak kemény magját mégis csak azok teszik ki, akik a fentebb említett cselekedeteket rendszerint kéjes vigyorral, vagy társával, a habzó gyűlölettel teszik (ez ugye a különbség az elmélet és a gyakorlat között).
Ilyenkor a normálisabbja, mégha tetszett is neki a Jobbik név leírva, a bankellenesség, a hírek a kilakoltatottakkal való szolidaritásukról, mégis összerezzen és beletemetkezik az áldott jó csendességbe, a biztosan nemszavazók táborába. A többi követi a pártot, s egyre jobban belekapaszkodik már azokba a mondatokba is, amelyeket korábban talán túl erősnek, szélsőségesnek talált. És mivel nagyon sok ilyen ember van, elég erősen velünk van ez a furcsa, radikális, szélsőségesnek igazából nem mondható jelenség, a Jobbik.
Mert valóban nem a párt a szélsőséges, hanem az, amit generál: esztelen düh, felelőtlen kijelentések, vagy a bűnbak keresése. A Jobbik nagyon jól játszik a kimondott mondatokkal, s sokak érzelmeivel is, és az egyszerűbb emberek bizony beleragadhatnak a buta, féktelen indulatok közé, s ott is maradnak minimum egy hatalmas sallerig, amelyet majd az élet/történelem oszt ki elég jutányos áron, és teljesen jogosan. De ez már egy más téma.
Vona Gábor pártja pontosan ezekbe az emberekbe kapaszkodik, akik például nem tesznek különbséget a világ zsidósága és Izrael, az izraeli kormány között, a cigányságot mihaszna kisebbségnek tartják függetlenül attól, hogy a Jobbik potenciális választói rendszerint elmesélik, hány cigány barátjuk van. De az egyik legbizarrabb jelenség mégis a Holokauszt-tagadás, és az azzal való gúnyolódás, viccelés/heccelés egyazon univerzumban, időben, helyen és csatornán (kommentek, internetes cikkek, portálok, koncertek, s tüntetések, ünnepségeken való gyáva bekiabálások, nyilvános helyen való véleménynyilvánítások, és még sorolhatnám).
Csakhogy ezeket az embereket ugyanúgy megvezeti a maszk, amelyet a többi párttal egyetemben a Jobbik is visel. Hiszen ha megnézzük, megannyi jobbikos politikus nyúlt le már pénzeket, javakat a közösből (nem is keveset), mint más egyéb parlamenti tömörülés képviselője. És szintén parlamenti kollégáikhoz hasonlóan, szemtelenül felvesznek minden támogatást, irreális összeget, amelyet egy képviselő megigényelhet. Ezenkívül számos kép, rege, történet terjeng az éterben a jobbikosok ordenáré "csínytevéseiről", amelyeket talán az őket megválasztó állampolgárok sérelmére követtek el.
De a Jobbik más, mint a többi párt, és egyben ugyanolyan is. Csak amit sokan nem vesznek észre, az az említett maszk, és ami mögötte van.
